A legrégibb füveskönyvek

Az ókor leghíresebb füveskönyve Dioszkoridesz műve, melyet arab nyelvre is lefordítottak. Talán épp ennek köszönhető, hogy eljutott a középkori Európába. Az ebben leírt receptek, gyűjtési és szárítási eljárások nagy szerephez jutottak a feudális társadalom gyógyászatában is, igaz, nem volt mentes a korra jellemző babonáktól sem.

Elég, ha a mindent gyógyító csodafű, a mandragóra gyökérhez fűződő hiedelmekre és babonákra gondolunk. Például: a mandragórát nem volt szabad semmiféle fémtárggyal megérinteni, úgy kellett kirántani a földből. Általában kiéheztetett kutya nyakörvéhez kötötték, s mikor a kutya elé dobtak egy húscafatot az éhesen ugrott felé ugrott, kirántva a sejtelmes, ember alakú gyökeret. Ha meg nem volt ember alakú, a gyógyászok olyanná faragták és drágán eladták a hiszékeny embereknek, akik aztán nyakláncon hordták, mert a hiedelem szerint a mandragóra megőrizte viselőjét minden betegségtől, méregtől, fegyversérüléstől.

A XVI. sz. végén Paracelsus a Phitognomika tudományában azt tanította, hogy a növények ismertető jelei, a szignaturái eleve elárulják azok belső tulajdonságait, hatásait. Érdekes leírásról tudunk, ahol Paracelsus tanai továbbfejlesztője, Joannes Porta nápolyi orvos olyan metszetekkel illusztrálta könyvét mint pl. az emberi szemhez hasonló virág, ami a szembetegségeket gyógyítja.

De a magyar botanikusok közt is voltak híres gyökérszedők. Méliusz Juhász Péter 1588-ban megjelent füveskönyvében a hasznos növényeinket sorolja fel, hogy "a népet megvédje a kuruzslók kártevései ellen." Pápai Páriz Ferenc pedig kimondottan a szegény embereken való segítés szándékából ír füveskönyvet, 1690-ben.

Amióta a könyvkiadás elterjedt, egyre népszerűbbé váltak a gyógynövényekkel kapcsolatos kiadványok. Napjainkban, amikor az orvostudomány ismét érdeklődéssel fordul a természetes gyógyászat lehetőségei felé, szinte fénykorát éli a gyógynövények felkutatása és tudományos használata.